Több mint fél év paleo után erre is rászántam magam. Hogy miért, azt igazából nem is tudom. Eddig beértük anyukám kenyerével. Olykor-olykor azért jól jött, de zavart, hogy abban csak-csak van zabkorpa. Aztán ma délelőtt, valahogy ihletem támadt. Nézegettem a hűtőmben a megannyi rám maradt tojásfehérjét, kidobni mégis kár lenne, nem is tudom, mi a fenét csináljak belőle... és hirtelen olyan egyszerűnek tűnt: Kenyeret! Elég egy tálat bepiszkolni, csak pikk-pakk összekeverem és már mehet is a sütőbe! Talán a bolondok szerencséje, de így lett :D Kicsit ormótlan, repedezett, de az enyém. Az én kenyerem! Kívül ropogós, belül puha és csuda finom! Semmilyen hozzávaló íze nem dominál. Egyszerűen finom, kenyérízű. Sajnos be is vágtam már két szeletet, vajasan (pontosabban vajzsírosan! Ha vajat írok, én mindig vajzsírra gondolok. Csak néha megfeledkezem magamról.) zsázsával megrakva. Most nem győzök ujjongani és levakarhatatlan mosoly ült ki az arcomra. Tényleg, igazán büszke vagyok magamra.
28
hozzászólás
;){kind=icon}
